Molnár Gábor


molnar_gaborKépzettségemet tekintve gyógypedagógus, logopédus, pszichológus, családterapeuta vagyok. Mindezen szakirányok sokkal inkább életem egy egy szakaszára jellemző irányultságomat semmint egymást kizárva létező identitásomat fejezik ki. Kezdetben állami gondozott (intézeti nevelt) gyerekek intézetében dolgoztam.
Olyan, 0 -3 éves korú gyerekekkel találkoztam nap, mint nap, akik számára a családi kötelékek rendszere soha meg nem tapasztalt faktum volt. Vizsgálataim szerint a születésük pillanatában az intézeti nevelt és a családi kötelékben nevelt gyerekek fejlettségi szintje nem különbözött egymástól. Három éves korukban megismételt vizsgálataim szerint az intézetben nevelkedő gyerekek fejlettségi profilja jelentősen különbözött a családban nevelkedő gyerekek profiljától. Az intézetben nevelkedő gyerekek fejlettségi szintje két területen mély, kútszerű beesést mutatott, jelesül az érzelmek és a beszéd (beszédértés, aktív beszéd) területein.

Ekkor ismertem fel, hogy a felnőtt életünket meghatározó két fontos összetevő csupán a személyes kapcsolatokban, a családban alakulhat ki.
Továbbra is a gyerekek problémái foglalkoztattak, ezért Nevelési Tanácsadóban helyezkedtem el majd a szentendrei Nevelési Tanácsadó vezetőjeként mentem 2007 ben nyugdíjba. A kezdeti években szemléletem „gyermekben a család” gondolati fókusz köré szerveződött.
1985 ben megkezdtem családterápiás képzésemet Dr. Rátay Csabánál, majd Hugh Jenkinsnél a londoni Családterápiás Intézet vezetőjénél. Családterapeutai címet 1990 ben szereztem.
1991 től szemléletem fókusza „családban a gyerek” gondolat köré szerveződött.

Ez időtől – mintegy 25 éve – elsődlegesen családok és párok problémáival foglalkozom. Munkám során néhány, számomra fontos felismerésre jutottam, nevezetesen:
• A párkapcsolat meghatározó fontossággal bír a családban nevelkedő gyerekek fejlődésmenetére.
• Jó, ha megismerjük, mit viszünk a „hátizsákunkban”, amely hátizsákot a minket felnevelő családban állítottak össze. Ismerjük fel mi az amit nem kívánunk tovább vinni, ki szeretnénk tenni. Mi az amit szeretnénk megőrizni, saját gyerekeinknek továbbadni. Végül mi az, amit közösen a párunkkal szeretnénk beletenni.
• Tudjunk különbséget tenni az az ölelés és a kapaszkodás között.
• Ismerjük fel, hogy az őszinteség néha nem más, mint álruhás agresszió.
• Végül Wittgenstein mondatát: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” imigyen formáltam át és tettem érvényessé a magam számára: Amiről nem lehet beszélni arról is beszélni kell. Meg kell tanulni beszélni róla. Meg kell azonban tanulni a hallgatást, a meghallgatást is.

Vissza az előző oldalra